Szótlanul ült és fia lángoló fejét bámulta. Épp olyan színe volt, mint a naplementének és az ágyúk torkolattüzének. Reggel óta először hallgattak a fegyverek. A fiút hat órával korábban lőtte meg egy orvlövész, aki a városból kifelé vezető utat közrefogó sziklaerdő egyik magaslati pontján vert tanyát. A fiú összecsuklott, egyszerre kezdett égni és ordítani. A férfi, amennyire a tűz engedte, magához szorította.

Persze az ilyen tüzet nem lehet eloltani. Addig ég, amíg van, ami táplálja. Így hát most itt gubbaszt a hegytetőn, mellette a fia hullája, akinek koponyáját lassan elemészti a láng. A gyerek fekete szemgödreivel a Merkúr lüktető napjába bámul.

A kibelezett orvlövész teteme a közelben hever. A társaságra igazán nem panaszkodhat.

Akkor úgy tapadt a sziklához, mint valami esőcsepp, csak éppen felfelé haladt. Egy végtelenségig tartott becserkésznie a gyilkost, végezni vele viszont csupán egy perc. A mocsoknak fogalma sem volt, kivel akaszkodott össze, kinek a fiát… De ez most már lényegtelen. Hogy ki volt ő valaha.

Látta, hogy a város nagyrésze máris elpusztult.  Az emberiség első – és valószínűleg utolsó – kolóniája a Merkúron az izzás és a füst káoszává változott. Amennyire ebből a távolságból meg tudta állapítani, a kormányerők megkezdték a kivonulást, már a síkságon menekülnek, nyomukban a lázadó csapatok milíciája. A több ezer katonai jármű keltette homokvihar átláthatatlan, sárga gyászleplet vont a világra. Dübörgésüknek csak tompa moraja jutott el idáig, a vas ordítását elnyelte a mesterséges atmoszféra.

Megpróbálta felidézni az asszonyt, akivel már itt házasodott össze, aki a fiának az anyja volt, akivel először valami hihetetlenül jó volt a szex, akivel több közös élménye volt, mint bárkivel, aki ismerte a legszörnyűbb titkait és mégis szerette őt, és ő emiatt a vonzalomnak azt az igazi, mély fajtáját érezte iránta, amelybe belévegyül a hála, hiszen egy másik ember még a testénél is többet áldozott be érte, és ennél többet senki sem adhat. De nem sikerült, az agya nem engedte, hogy emlékezzen, áttörhetetlen gátat emelt a gondolatai közé. Mert ha emlékezve, megőrülne, ha viszont megőrzi a józan eszét, még van egy kis esélye a túlélésre.

Világrepesztő dördülés szólt közbe. Két szuperszonikus repülőgép vágtatott el közvetlenül a hegytető felett, hangrobbanásuk szétpattintotta a dobhártyáit. Fájdalmában összegörnyedt, kezeit a fülére tapasztotta, nekizuhant a gyerek hullájának.

A bombázók az erőmű felé repültek.

Próbált visszaemlékezni a kolónia álmaira, az emberiség maga elé kitűzött itteni céljaira. Megpróbálta felidézni a büszkeséget, amelyet a bolygó meghódításakor éreztek. Aztán látta maga előtt, mikor egy sortűz egy ház falának löki, a második pedig szétszabdalja az asszonyt.

A távolban éles villanás szúrt a kora este vérvörösébe. Nem tart már soká.