Na ehhez itthon rézpöcs kell (én szóltam előre!). És csinálja, és megy neki. Le a kalappal. Többedmagammal, Péter haverjaként a Marilyn Table Dance bárba lettem odacsődítve, bár délelőtt 10 helyett csak délután háromra tudtam megérkezni. Naívként gőzöm sem volt mi az a table dance – lapdance-ről már hallottam, látom is értelmét, természetesen, de mi a büdös francnak táncoljanak a csajok az asztalon? Lerúgják a piámat…

Az ismerősök lestrapált statisztaként hevertek az egyik ilyen asztalnál, ők már reggel óta húzták az ipart. Péter profi módon, nyugodtan instruálta a nem is kisszámú stábot, illetve a főszereplő Szabó Győzőt. Én a bárpulton táncoló két félmeztelen csaj közvetlen közelébe lettem leültetve (nem vitatkoztam), mint “Kéjenc Nr1?. Anatómiai ismereteim az elkövetkező egy órában – bár nem gondoltam volna, hogy ilyesmi még előfordulhat – bővültek valamelyest. Őszintén szólva a legnehezebb az volt, hogy szénné ne röhögjem magam – a filmkészítés szürrealitása csapott pofán. Egy bárpultnál ülök és két, a szégyennek vagy az önreflexiónak nyomát sem mutató nagyon szép lányt bámulok, akiknek már réges rég nem fordul meg a fejében, hogy esetleg nem ezzel kellene keresniük a kenyerüket – és közben egy húszfős stáb sertepertél körülöttük, akik kellék-voltukon túl mintha ügyet sem vetnének rájuk. It’s a strange world.