„Csak kétszer élsz. Először mikor megszületsz; másodszor mikor a halál arcába nézel.” – Ian Fleming

Welcome back, Mr. Bond. Te jó isten, kurvára welcome back! Harmincöt év távollét után épp itt az ideje a visszatérésnek.

Ahogy Craig beront egy ajtón; ahogy Craig nyakat tör, szúr vagy lő; ahogy vonaglik a gyíkagya, ahogy a kiélt arcában ülő intelligens szemében a sunyi számítás csillog; ahogy egyetlen kegyetlen mondattal lerázza magáról még a legmélyebb tragédiát is („The bitch is dead” – az össze Bond-regény legvérfagyasztóbb kinyilatkoztatása): ő a jéghideg gyilkos, a rendszeren kívül létező szörny, aki mégis a rendszert szolgálja – az a Bond, aki Connery csak szeretett volna lenni. És mellékesen az az ember, aki újraéleszti ezt a borzalmas döntések által a lejtő legaljára taszajtott szériát.

Bond buzivá avatása ezennel véget ér. A szörnyűséges Brosnan-éra, a pozőr majommal a címszerepben, lezárul. A modernség álarcában lopakodó, izzadságszagú politikai korrektség úgy sunnyog el, mint egy kivert kutya. (Ennyi, vége.)